Megfigyelések

pszichológia, közgazdaságtan, játékelmélet. összeköti őket az, hogy az emberi viselkedést modellekkel próbálják leírni. teszik ezt nem kevés sikerrel. a modellek működése főleg nem azért meglepő, mert az összetettségük nem aránylik az ember vélelmezett komplexitásához. hanem azért, mert amit sugallnak, az borzasztó, az erkölcstelen, buta, önző és vak. hát hogy működhet egy ilyen modell??

magukat a modelleket jellemezni így aztán nem igazán szokás morális oldalról. ha egy tudós ember, aki amúgy a társadalom részének érzi magát, ilyen modellt felállít, jobban teszi, ha elvonatkoztat mindenfajta értékrendtől, és "tudós vagyok, csak modellezek" kiáltással kislisszol a hátsó ajtón.

ám mi azért ne gyávuljunk el annyira, és névtelen bloggerként nevezzük csak nevén a borzalmakat.

milyen az ember a modellek szerint?

• embertársát az utcán hagyja meghalni
• elhiszi, hogy egy cég ingyen ad bármit is (plusz 10%-ot vagy ajándék fogkefét)
• tönkrehasználja a közös javakat (közlegelő)
• csal (de csak kicsit)
• hazudik másnak is és magának is
• homokba dugja a fejét
• hibásan méri fel az esélyeket
• jelentéktelen dolgokra fordít sok időt, és jelentősekre keveset
• a hatástalan gyógyszereket részesíti előnyben a hasznosakkal szemben
• nem érti a formállogikát, és nem is tudja használni
• a legjobb tudása ellenére követi a többség álláspontját
• annak hisz, akivel egyetért (és nem a hozzáértőnek)
• ösztönei vezérlik (hovatovább az orra)

és ez még csak ízelítő volt.

a kísérlethez kell egy egyszerű program: a képernyőn három ajtó, amikre rákattintva beléphetünk abba a szobába, majd minden további kattintásra bizonyos pénzösszeg nyerhető. hogy mennyi, azt nem tudni előre. másik ajtóra kattintva ismét először belépünk, aztán lehet kasszírozni. a játékosnak száz kattintása van, utána hazaviheti a nyereményt. az egyszerűség kedvéért az első ajtó 10-20 forintot ad véletlenszerűen. a második 15-25 forintot, a harmadik meg 20-30-at. a tényleges összegek nem számítanak, csak példaként mondom.

a kontrollcsoport ezzel az alapjátékkal játszik. az eredmény pedig a várt: néhányszor kattintanak az első ajtóra, aztán a másodikra, aztán a harmadikra, feltérképezik a helyzetet, majd a maradék 80-90 kattintást a legbőkezűbb ajtóra szórják.

változzék a program aképpen, hogy az az ajtó, amire nem kattintunk, folyamatosan zsugorodik, majd pontosan 12 máshol esett katt után sértődötten eltűnik. biztos sokak számára nem meglepő, hogy ilyen esetben a játékosok nagy többsége kényszeresen beavatkozik, és mindenáron megmenti a bezáródó ajtókat. ezzel csökkentve a nyereményét. jó, hülyeség, de ki tudja? lehet, hogy később kifogy a bőséges ajtó mögül a pénz, nem árt megtartani a lehetőséget.

a kísérletvezetők (mondanom sem kell, hogy Dan Ariely az illető) azonban feszegetni kezdték az őrület kereteit. megnövelték az ajtóváltás költségét, ezúttal nemcsak egy elvesztegetett kattintás, de 5 forint bánta a hűtlenséget. az eredmény jottányit sem változott, a játékosok gúvadó szemmel és látható frászban mentették vissza a majdnem becsukódó ajtókat.

de Ariely és csapata nem adja fel ilyen hamar. szépen felírták az ajtókra, hogy mennyi pénzt adnak. érdekelte ez a játékosokat a legkevésbé is? nem. továbbra is minden ajtót nyitva akartak tartani. jó, az is lehet, hogy nem hitték el a feliratokat. végül is mi van, ha kezdetben igazak, de később meg nem, vagy kifogy a pénz vagy valami? sose árt egy B terv.

adtak hát a játékosoknak gyakorlási lehetőséget a tényleges kísérlet előtt, hogy legyen idejük rájönni, őrültséget csinálnak. ám nem jöttek rá.

végül úgy módosították a programot, hogy az eltűnő ajtók nem tűnnek el igazán, csak látszólag. ha a hűlt helyére kattint a játékos, az ajtó megjelenik újra. ezt persze nem tartották titokban, a játékosok pontosan tudták. és ennek megfelelően ... továbbra is az összes ajtóra kattintgattak.

tanulság az nincs. illetve van, de mindenki vonja le magának

Dan Ariely - Predictably Irrational

racionálisan gondolkodunk-e általában? következetesek vagyunk valamiféle elvekhez? a válasz inkább nem, mint igen, de ez nem valami forradalmi gondolat, sejtettük/tudtuk eddig is. Dan Ariely azonban nem áll itt meg, hanem olyan kísérleteket mutat be, amitől az olvasó emberiségbe vetett maradék hite igen gyorsan elillan. mi, emberek ugyanis megbízhatóan és rutinszerűen összevissza becsüljük meg dolgok értékét, izgatott állapotban elfelejtünk minden elvet és szabályt, határidő nélkül nem dolgozunk, felesleges lehetőségeket őrizgetünk, azt látjuk, amit szeretnénk, gyógyulunk a placebótól, pontosan a megfelelő mértékben hazudunk és csalunk.

nem tudom, hogy ezzel az ismerettel mire lehet menni. talán ha az ember megpróbál legalább maga nem beleesni ezekbe a csapdákba, az már előrelépés?

később majd példaképpen elmesélek pár kísérletet, hogy más kedve is romoljon el!

egyél füvet 

mármint a Földön

http://www.boston.com/bigpicture/2009/06/sulfur_mining_in_kawah_ijen.html 

katt

Forrás: http://imgur.com/ZIzDi.png

Hirtelen egy látomás ragadott magával. Hirtelen azt láttam, hogy a világ egy nagy, ködös, hideg, veszélyes völgy. Messze a láthatáron egy szép nagy lapos domb magasodik, napfényes és vidám. A völgyből kis dimbekdombok is kiemelkednek, a hegyük éppcsak kilátszik a ködből. Rajtuk emberek kapaszkodnak kétségbeesetten; ők félnek leszállni, és elindulni a nagy domb felé. Egymást bíztatják, hogy tulajdonképpen jó itt, és hogy a völgy milyen veszélyes. Egyesek azt is tudni vélik, hogy a domb valójában nem is igazán létezik, vagy ha igen, akkor unalmas és/vagy vacak.

ez a cikk kedvemre való

http://en.wikipedia.org/wiki/Gift_economy

különösen amit az információról ír 

valaki figyel minket odafentről!  

Egy koncerten történt meg az alábbi eset.

Én nem vagyok valami táncos lábú személy. Így hát csak álldogálni szoktam. Mivel a hangosítás a terem belsejére van belőve, hát ott. Nem volt nagy örjöngés, nem zavartam ezzel senkit. Egyszercsak megütögeti valaki a vállam. Hátranézek, de nincs ott senki, akit ismernék, vagy akin úgy látszana, hogy akar valamit. Biztos véletlen volt. De pár másodperc múlva megismétlődik, majd kicsit később megint, ezúttal mindkét vállamon. A mögöttem állók kerülik a szemkontaktust, mintha ott se lennének. Azon gondolkodom, hogy mit lehet ilyenkor tenni. Hiába mondom neki, hogy ne csinálja, letagadja, és kész. Ezen töprengve az egyikük, fiatal lány, huszas évei elején vagy még fiatalabb, mellém lép, és a hangzavarban azt kérdi: te miért nem táncolsz?

Komolyan kérdezte, vagy ez csak a bevezető duma volt? Ha komolyan, akkor mi a fenét foglalkozik ezzel? Azt muszáj? Ismerkedni meg nem szeretek ilyen helyen. Ami azt illeti, sehol sem, ahol vadidegenekkel kéne szót érteni. De ilyen hangzavarban főleg nem. Ráadásul nem is tűnt különösebben szimpatikusnak sem (azután különösen nem, hogy ezt az ostoba neménvoltam játékot játszotta előtte). "Csak?", válaszoltam neki. Kíváncsi voltam, hogy mit mond, de csak valami najót morgott, és visszalépett a korábbi helyére.

Ám másodpercek múlva az oldalamba csípett bele. Aztán a fenekembe. Én ezt a kommunikációs formát utoljára általános iskolában láttam, és ott sem tetszett. Mi ilyenkor a teendő? Próbáljam a 120db hangzavar közepén elmagyarázni, hogy ha beszélgetni akar, akkor tegyük azt, de ezt a hülyeséget hagyja abba? Vagy kérdezzem meg, hogy mit akar? Ám nem igazán voltam rá kíváncsi.

Végül odébbálltam pár méterrel, hogy így kikerüljek a kényelmesen elérhető zónából. Ezt ő egy "bah!" arckifejezéssel reagálta le, akármit is jelentsen az. Többet nem hallottam felőle.

Úgy tűnik, vannak, akiket zavar az, ha mások másképp csinálják. A szórakozásnak megvan a maga helyes módozata. Minden más módozat helytelen.

Egy ismeretlen emberrel beszélgetvén arra terelődött a szó, ki milyen agresszív. Erre példaként hozta fel, hogy az óvodában egyszer hosszasan terrorizálta egy társát, aki ezt valahogy szó nélkül tűrte, bár a részletekre nem emlékezett, de nem volt harc, vagy ilyesmi. Hogy miért tette ezt, arra nem tudott választ adni, valahogy az illető idegesítette, mert olyan nyafka volt, vagy nem is tudni, miért. De egy másik óvodástársával évtizedek múlva beszélgetvén kiderült, hogy az ő számára is ilyen bosszantó jelenség volt az a bizonyos "nyafka" vagy akármi is volt.

Elgondolkoztam, hogy ilyen lehet a másik oldalon lenni? (Aki nem tudná, az én gyerekkorom egy szakasza a "nyafka" oldalon telt.) Ilyen lehet az, amikor valamely ösztönös biorobotprogram aktiválódik, és a gyerek bántani kezdi a másikat minden különösebb ok nélkül? Mert "nyafka", vagy nem is, de valami fura volt vele. Talán csak az, hogy mindig tűri, és nem üt vissza, mert neki meg olyan a biorobotszoftvere. Adolog innen kezdve fokozódik, ki tudja meddig.

Olyanok vagyunk, mint a golyók a japán pacsinkó játékban. Bedobnak minket felül, utána jobbra-balra verődünk ahogy éppen a véletlen hozza a maga nemtörődöm rendje szerint, hogy aztán leérkezünk valahova.

Aki jó helyre ért le, az örüljön, aki meg nem ...

Végy egy egyszerű munkásembert, vedd el a megélhetését, zaklasd mindenféle jogi procedúrával, amit nem is ért, éreztesd vele, hogy hatalommal bíró egyének megeszik reggelire, mert éppen ahhoz van kedvük, és nincs B terv sem, de még egy bíztató vagy segítő szó sem. Aztán lásd meg, hogy mire jutsz ezzel.

Az ember, akit ma bemutatok, másfél évet töltött azzal, hogy megmutassa a világnak, hol lakik az úristen. Ez a másfél év kemény munkával telt. És bár a vége happy end nem lehetett, de pár ember elgondolkodott, hogy mégse lett ez így jól csinálva, és azóta intézkedések történtek, hogy a hasonló eseteket el lehessen kerülni.

Hazudtam, nem történt semmi intézkedés, és nem is gondolkodtak el. A közöny nem ismer különleges bánásmódot.

en.wikipedia.org/wiki/Marvin_Heemeyer

A győztes pedig: az érdekes. Egy bizonyos "tudás" elterjedése nem attól függ, hogy az ismeret valóban igaz-e, hanem hogy jól hangzik-e.

A spenótban sok a vas, hangzik a bölcselet. A wikipedia szerint: spenót 2.7mg, saláta 1.2mg, petrezselyem 6.2mg, lencse 7.5mg. Nem különösebben sok. Ezzel szemben: sertésmáj 23mg. A tévedés oka egy vizsgálat, amiben sajtóhiba vagy hasonló tévedés miatt tízszeres vasmennyiség szerepelt. Az eredmény elterjedt a köztudatban, a korrekció nem.

Emberek milliói bólogatnak nagy egyetértésben, újra és újra elmantrázván egymásnak ezeket a sületlenségeket. És furán néznek, ha ha valaki tiltakozik.

Néhány olyan példa, amit a kedves olvasó is elhitt, ám rosszul tette.

1. A nyelv különböző részein különböző ízeket érzünk
2. Az ember az agyának 10%-át használja
3. A grafológia, úgy ahogy van
4. A rómaiak tollal meghányatták magukat, hogy tovább tudjanak lakomázni
5. Három király látogatta meg Jézust születése után

Itt pedig egy komplett gyűjtemény, de sajnos távolról sem teljes. Nem is lehet, mert minden nap keletkeznek újak.

en.wikipedia.org/wiki/List_of_common_misconceptions

www.youtube.com/watch?v=ms2klX-puUU 

Csak én gondolom úgy, hogy ez a kis rajzfilmecske megunhatatlan? Senki ne habozzon megírni, kíváncsi vagyok, hogy milyen százalékban vált ki undort/vállvonogatást/elismerést.

Barack Obama így ír a Dreams from my Father c. könyvében, idézve egy bizonyos Frankot:

[...] that's why he can come over here and drink my whiskey and fall asleep in that chair you're sitting in right now. Sleep like a baby. See, that's something I can never do in his house. Never. Doesn't matter how tired i get, i still have to watch myself. I have to be vigilant, for my own survival.

Az öreg Frank bácsi azért nem tehette ezt, mert fekete volt. Nem fenyegették, nem semmizték ki, és nem hajtották rabszolgasorba. Csak tudták, hogy ő nem olyan, tudták, hogy ő más.

Frank nem kellett, hogy folyton szenvedjen ettől. Elmehetett a haverjaival csökkenteni a világ whiskey-készleteit, kártyázhatott, megnézhette a naplementét, ha arra volt kedve, kertészkedhetett, és így tovább. Volt munkája, lakása, valószínűleg felesége, gyerekei is. Frank nem szenvedett, mint ahogy sokan szenvednek betegségtől, háborútól. Ő csak nem érezte magát otthon a világban. Nem is érezhette, mert nem volt otthon! A világ, ahol élt, mások világa volt, ő pedig benne élt, hol jobban, hol rosszabbul.

Még az is lehet, hogy sokaknál boldogabban vagy tehetősebben élt, akik pedig otthon voltak. De a tény akkor is tény marad: vannak, akik otthon vannak ezen a Földön, és vannak, akik nincsenek otthon. Vannak, akik örökké csak sejthetik, hogy mikor melyik udvariassági vagy rituális szabályokat szabad áthágni, és melyeket nem. Vannak, akik csak sejtik, hogy mikor találkoznak barátságos fogadtatással, és mikor kapnak a pofájukba hideg vizet, vagy rosszabb esetben öklöt.

Aki otthon van, annak fogalma sincs, miről is van éppen szó. Ő csak azt látja, hogy Frank bácsi is elmehet whiskey-t inni, kártyázni, vagy amihez kedve van, akkor meg mit panaszkodik? Aki azonban nincs otthon, pontosan érti, hogy miről beszélek.

Aki nincs otthon, gyakrabban néz körül, és gyakrabban lát azzal az idomítatlan látással, ahogy csak egy gyerek vagy egy marslakó néz. A világ egy fura hely onnan nézve.