Egy koncerten történt meg az alábbi eset.
Én nem vagyok valami táncos lábú személy. Így hát csak álldogálni szoktam. Mivel a hangosítás a terem belsejére van belőve, hát ott. Nem volt nagy örjöngés, nem zavartam ezzel senkit. Egyszercsak megütögeti valaki a vállam. Hátranézek, de nincs ott senki, akit ismernék, vagy akin úgy látszana, hogy akar valamit. Biztos véletlen volt. De pár másodperc múlva megismétlődik, majd kicsit később megint, ezúttal mindkét vállamon. A mögöttem állók kerülik a szemkontaktust, mintha ott se lennének. Azon gondolkodom, hogy mit lehet ilyenkor tenni. Hiába mondom neki, hogy ne csinálja, letagadja, és kész. Ezen töprengve az egyikük, fiatal lány, huszas évei elején vagy még fiatalabb, mellém lép, és a hangzavarban azt kérdi: te miért nem táncolsz?
Komolyan kérdezte, vagy ez csak a bevezető duma volt? Ha komolyan, akkor mi a fenét foglalkozik ezzel? Azt muszáj? Ismerkedni meg nem szeretek ilyen helyen. Ami azt illeti, sehol sem, ahol vadidegenekkel kéne szót érteni. De ilyen hangzavarban főleg nem. Ráadásul nem is tűnt különösebben szimpatikusnak sem (azután különösen nem, hogy ezt az ostoba neménvoltam játékot játszotta előtte). "Csak?", válaszoltam neki. Kíváncsi voltam, hogy mit mond, de csak valami najót morgott, és visszalépett a korábbi helyére.
Ám másodpercek múlva az oldalamba csípett bele. Aztán a fenekembe. Én ezt a kommunikációs formát utoljára általános iskolában láttam, és ott sem tetszett. Mi ilyenkor a teendő? Próbáljam a 120db hangzavar közepén elmagyarázni, hogy ha beszélgetni akar, akkor tegyük azt, de ezt a hülyeséget hagyja abba? Vagy kérdezzem meg, hogy mit akar? Ám nem igazán voltam rá kíváncsi.
Végül odébbálltam pár méterrel, hogy így kikerüljek a kényelmesen elérhető zónából. Ezt ő egy "bah!" arckifejezéssel reagálta le, akármit is jelentsen az. Többet nem hallottam felőle.
Úgy tűnik, vannak, akiket zavar az, ha mások másképp csinálják. A szórakozásnak megvan a maga helyes módozata. Minden más módozat helytelen.
